A szülés-születés természetes folyamat. Alapvetése, hogy az anya képes arra, hogy világra hozza újszülöttjét, a magzat pedig képes arra, hogy megszülessék.
Az ember két lábra állásának következményeként megváltozott a medencecsont és azon belül a kismedence tengelye és megváltozott a formája is.Míg az emberszabású majmoknál a kismedence átmérői minden irányban hasonlóak, ürege csőszerű, addig ez az üreg nők esetében elölről hátra lapított, ovális alakú. Az emberi fejlődés során agyunk mérete jelentősen megnövekedett, ami a koponya méretének növekedésével járt. Ennek megfelelően –összevetve az emberszabásúakkal - az embernek nagyobb koponyával és szűkebb helyen keresztül kell világra jönnie. Míg az emberszabású majmoknál a magzat arccal felfelé születik, az anyaállat képes két kezével segíteni a megszületést és magához emelni az újszülöttet, addig az ember gyermeke (szabályos születés esetén) arccal a gát felé néz születésekor, s csak a vállak forgása során tekint majd oldalra.  Ezért a szülőnő maga nem tud segíteni újszülöttjének, külső segítséget kell igénybe vennie. Ezért vált fontossá a szülést kísérő asszonyok, majd bábák szerepe, ez tehát a legősibb mesterség, nem más. S később ezért alakult ki az orvosláson belül a szülészet, mint külön szakterület.  
A szülés-születés nem veszélytelen folyamat, sem az anyára, sem a magzatra nézve. Mindkettőjük számára komoly megterhelést jelent. Az esetek túlnyomó többségében azonban a természet adta ősi tudás segítségével a vajúdás és a szülés szövődménymentesen lezajlik és egészséges újszülött születik. Nekünk, akik ott vagyunk a vajúdás alatt és a születés pillanataiban, az a feladatunk, hogy kövessük, kísérjük ezt a természetes folyamatot, vigyázzuk a magzat és az édesanya egészségét, óvjuk jóllétét. Ezért nem is használom a magam részéről a szülésvezetés fogalmát, hiszen a szülést nem kell vezetni, jobban tudja az anya és magzat, mit kell tenniük, mint én, a kívülálló, s ráadásul férfi. Az igazi feladatunk, hogy felismerjük azt a pillanatot, amikor be kell avatkoznunk ebbe a folyamatba a magzat vagy az anya, esetleg mindkettőjük érdekében. Egyszerre figyeljük az anyát és a magzatot, külön- külön és együttesen is.
Az orvosi hivatás egyik alapelve, hogy csak olyan beavatkozást végezzünk el, melynek kockázata kisebb, mint a beavatkozás el nem végzésének kockázata, legyen ez akár egy „egyszerű” burokrepesztés, fájáserősítés, gátmetszés. Érdemes ezt az alapelvet a szülőszobán is komolyan venni és több teret engedni a folyamatok természetes haladásának. Viszont ha indokolt, akkor cselekedni kell. Azt hiszem, a szülőszobán nincs mindig és nincs soha. Minden cselekedetünk hivatásunk szabályain alapul, a tennivalónkat , vagy „ nemtennivalónkat” az adott pillanat szabja meg. Nincs időhatár, nincs kötelező testhelyzet, van viszont amit a vajúdó teste és lelke kíván. Van fájdalomcsillapítás, ha az szükséges, van séta, van meleg zuhany, labdára ülés, félhomály, csend, békesség. Természetesen figyelemmel kísérjük a magzat méhen belüli állapotát, a szülőszobai „szabadság” nem mehet ennek rovására. A szülőszoba nem az önmegvalósítás terepe. Célunk azonos a szülőkével: egészséges újszülött, majd az anya-újszülött-apa korai kötődésének elősegítése.
Minden egyes születés egyedi csoda, mindegyik megismételhetetlen, új család születik. Ilyenkor mi, akik kísértük a születést, kicsit részesedünk a szülőszobai boldogságból, kicsit magunkénak érezzük azt a kis embert, akinek megszületését segíthettük. Látjuk, ahogyan az édesanya a mellére teszi az újszülöttet, aki rögtön szopni próbál és az édesapa nézi őket.
Mindannyian tudnak mindent, amit tudniuk kell. Hiszen a szülés természetes folyamat.